Az új kedvenc régizenéd 7. – EBMhifinyuszi

Nem kifejezetten tánczene, ma mégis minden menő underground techno dj játssza vagy hivatkozik rá – az electronic body music (EBM) újra bemasírozott a parti-köztudatba. Itt az ideje hát, hogy alaposabban megismerkedj ezzel a periférikus, de nagyhatású, ellentmondást nem tűrő, de ellentmondásos megítélésű, fejet lekapcsoló és testet acélosító underground irányzattal!

Gyökerek

Az elektronikus testzene… oké, magyarul ez egészen hülyén hangzik, szóval az electronic body music zenei táptalaja a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek kezdetének posztpunk-érájában keresendő, eredendően olyan elektronikát szolgálatba állító újító hangzásokban, mint az ipari hangokat, eszközöket, a gyárak környezetét használó/leképező avantgárd indusztriális zene (Throbbing Gristle, SPK), a szintetizátorok „sötét oldalát” kultiváló cold/minimal wave irányzatok (Suicide, John Foxx), illetve a különféle jobb híján experimentálisnak titulált zenék (Cabaret Voltaire, Clock DVA). Mindezek mellett az EBM kialakulására komoly hatással volt a dark/goth vonal (Joy Division, Killing Joke), a krautrock és az abból kinőtt elektronikus iskolák (Kraftwerk, Tangerine Dream), a brit szintipop első generációja (Fad Gadget, The Human League) és igen, a gépiesített diszkó (Giorgio Moroder) is – hol példaként, hol épp ellenpéldaként, mint azt látjuk majd később. Ha csak egy konkrét előképet kellene választanunk, amelyben már ott az EBM csírája, a brit The Normal (a Mute kiadó alapítója, Daniel Miller) Warm Leatherette című című dala lenne az.

Stílusjegyek

Az EBM ugyan döntően elektronikus hangszerekkel előállított és többnyire táncolható, szigorúan véve mégsem elektronikus tánczene, inkább sajátos hidat, átmenetet képez az indusztriális és elektronikus színterek között – ebbe a gyűjtőkategóriába sorolható minden olyan elektronika-alapú és indusztriális-irányultságú zenei produktum, ami ritmikus testmozgásra késztet. A hangzásvilága van annyira karakterisztikus, hogy önálló kategóriát képezzen, ugyanakkor nem egy zárt, pontosan behatárolható műfaj, így azt, hogy pontosan mit tekintünk EBM-nek (vagy egy zene annak tekinthető-e) nem könnyű definiálni. Még az irányzat meghatározó képviselőit sem lehet egy kalap alá venni; már a kezdetekkor más-más hangsúlyokkal, arányokkal operáltak, beemeltek (akár egy lemezen belül) egyéb hatásokat/stílusokat, később pedig a többségük váltott/tovább lépett, így az EBM csupán hosszabb-rövidebb fázist jelentett a pályájukon. Mindezek ellenére, a „klasszikus” EBM-hangzás jól körülírható, mint olyan zenei zárvány, amely mindössze néhány év alatt, a 80-as évek második felében fel- majd lefutott. Persze azóta is készülnek oldschool EBM zenék –  a saját retróját ez az irányzat sem kerülhette el.

Az EBM stílussablonja tulajdonképpen kevés és egyszerű elemet használ: keményen monoton sújtó-zakatoló elektronikus dobalapok, drámaian szaggatott sötét szintiszólamok, dörgedelmesen odamondott fahang-vokálok, filmekből, tévéből vett hangminták, morózus, homályos értelmű szövegek. Az EBM hozza a kemény rockzenék dinamikáját, de gitárok helyett szintetizátorokkal; szinte száz százalékban szintetikus, élő hangszereket nyomokban – de jellemzően inkább hangminta formában – tartalmaz. Primitív megszólalású, mégis masszív, szikár, de gyakran bombasztikus, sőt teátrális, nyomasztó és fenyegető atmoszférájú, valahogy mégis szexi. Eszközeit és célját tekintve sem túl kifinomult; nem annyira az agynak szól, inkább a direkt fizikai válaszreflexre, hatásra gyúr. Egyfelől sallangmentes, rideg gépzene, másrészt nyers maszkulin izomzene, és ez ellentmondásos megítélésének az alapja: a csupasz férfi(as) erő demonstrációja van, akit megnyugtat, míg másokat inkább megrémiszt. A rövid, tömör  – kinyilatkoztatás-, utasítás -, agit-prop szónoklat-, győzelmi beszédszerűen előadott – dalszövegeknél sem a mondanivalón van a hangsúly, hanem a szavak erején; a fő funkciójuk, hogy üssenek. 

A műfaj átörökítette a punk rendet felforgató, normáknak, konvencióknak beintő polgárpukkasztó attitűdjét éppúgy, mint az avantgárd művészet befogadási határokat feszegető, konfrontatív alaptermészetét, és szándékosan rájátszik saját ambiguitására. Ez leglátványosabban a totalitárius rendszerek jelképeinek és ideológiai lózungjainak, illetve a militarista külsőségek és retorika ki(vagy be?)forgatásán érhető tetten, de az EBM előszeretettel él (vissza) a szocialista-realista művészet, az okkultizmus, a transzhumán filozófia és a cyberpunk vagy a BDMS-szubkultúra motívumaival, toposzaival.  A test felszabadítását vagy totális uralmát hirdeti? Bátorít vagy csupán reflektál az erőszakra, az agresszióra, a háborúra? Az emberiség elgépiesedésének/elgépiesítésének görbe tükre vagy annak terméke? Érzelemmentes vagy elfojtott negatív érzésekkel teli? Komoly vagy ironikus, póz vagy őszinte kiállás? A válasz nem mindig világos, és nem is mindig ugyanaz – de éppen ez a lebegtetés, ködösítés a műfaj lényege. Az EBM zenekarok előszeretettel bújnak sötét szemüvegek, katonai ruhás álcák mögé. a lemezborítókon és klipeken sorjáznak a kivehetetlen vagy elmosódott képek; a valódi arcuk elrejtése a cél, vagy inkább az egyén arctalanságát hangúlyozzák így – a mögöttes szándék ebben sem egyértelmű, ahogy az sem, van-e egyáltalán.

A kezdetek

A jellemzően angolszász felmenők ellenére az EBM nem brit szülemény: a műfaj német ősöktől, Belgiumban jött világra.

Az EBM legfontosabb előképe a Neue Deutsche Welle (a tágan vett német újhullám)  elektronikus vonulatához köthető Deutsch Amerikanische Freundschaft formáció, pontosabban annak legismertebb duó felállása. Az 1978-ban Düsseldorfban alakult D.A.F. kezdetben inkább zajos avantgárd szabadzenét játszott punkos, funkos, indusztriális, free dzsesszes elemekkel, majd fokozatosan mind a hangzásuk, mind az időközben Londonba költözött tagságuk letisztult: az ismertséget meghozó harmadik albumot már csak Robert Görl (dob, elektronikus hangszerek) és Gabi Delgado (ének) párosa jegyzi. (Fontos adalék, hogy Görl és az időközben kilépett Christo Haas rövid ideig benne voltak egy ugyancsak meghatározó avantgárd kollektívában, a Der Planban, Haas pedig később a Liaisons Dangereuses formációval alkotott még nagyobbat; a Los Niños del Parque című ’81-es dal gyakorlatilag proto-EBM, melyből a chicagói house és a detroiti techno  is inspirálódott.)

A D.A.F. 1981-es nagylemeze, a kereskedelmileg és kritikailag egyaránt sikeres Alles Ist Gut minimalista, lehengerlő elektropunk feszes, sulykoló motorik-ritmusokkal, gitárriffeket imitáló szögletes szintiszólamokkal, és színpadiasan – hol katonás szigorral, hol buja túlfűtöttséggel – előadott, burkolt értelmű, többnyire gúnyos/szatirikus hangvételű, gyakran szlogenszerű, így remekül skandálható német nyelvű szövegekkel. A meleg- és fétisklubok bőrszerkóiban mutatkozó zenekar lételeme volt a játék – a zenei formákkal, a szubkultúrákkal, a társadalmi konvenciókkal, az ideológiákkal, az imidzssel, a nyelvvel – és ebből fakadóan a heccelés, a hatáskeltés, a provokáció. Az olasz fasiszta vezért (na meg Hitlert, Jézust és a kommunizmust) emlegető Der Mussolini diszkó-merénylete egy csapásra megalapozta a hírnevüket/hírhedtségüket, amire igazi punkok lévén magasról tettek: gyors egymásutánban csináltak még két hasonló albumot, majd feloszlottak, mert úgy érezték, kihoztak mindent a koncepcióból – és a zene alapját adó szekvencerükből. (Néhány évvel később Delgado már dj-ként mozgott Berlinben, ahol Westbammal együtt megszervezte az első német acid house partit. A D.A.F. párszor még összeállt egy-egy lemezre, de a történetüket Delgado 2020-ban bekövetkezett halála végleg lezárta.) 

A D.A.F.-ot az a deklarált szándék vezérelte, hogy egyedülálló, máshoz nem hasonlítható zenét alkossanak, ami az elődöktől, kortársaktól való elhatárolódással is együtt járt: bár kimondatlanul, de egyfajta anti-Kraftwerk zenekar voltak, a színpadon szinte mozdulatlan/robotszerűen mozgó mensch-machine-okkal szemben (akiket elismertek ugyan, de nem kedveltek)  az emberi test megmozgatására, felvillanyozására helyezték a hangsúlyt. Ez a „körpermusik” ahogy ők nevezték, tulajdonképpen megelőlegezte az EBM-hangzást (akárcsak a szintén düsseldorfi Die Krupps első kislemeze, vagy a német No More duótól a Suicide Commando című dala), és ugyan közös projektjüket rövidre zárták, így megőrizve annak egyediségét, azt nem tudták meggátolni, hogy a zenéjük irányadóként, mintaként szolgáljon az utánuk feltűnt zenekarok számára. Ezek a zenekarok pedig fura módon Belgiumban koncentrálódtak.

A mindig is sajátos – jó értelemben freak – zenei kultúrájú belgáknál a nyolcvanas évek elején komoly tábora alakult ki azoknak, akik a D.A.F. receptjét fejlesztették tovább. Ugyanazon alapösszetevőkből dolgoztak (posztpunk, industrial/noise, avantgárd/experimentál, wave), ugyanazzal a céllal – sajátosan újat, mást kihozni az elektronikus zene(i eszközök) lehetőségeiből.  (Ami a németeknek a Kraftwerk, az a belgáknak a Telex volt: érdemeik elismerése mellett néztek át rajtuk.) A belga new wave/posztpunk színér eleve iszonyúan pezsgett, tele különcnél különcebb szintis, elektropopos előadóval (elég csak átböngészni az Antler Records katalógusát), tőlük egy fokkal balra pedig már ott nyomultak az EBM úttörői, az Absolute Body Control (később Klinik), a Parade Ground, a Neon Judgement, és mind közül a legismertebb, az irányzat névadója és emblematikus formációja, a Front 242.

Az 1981-ben a Leuven melletti Aarschotban alakult, szintetizátorokkal, szekvencerekkel és elektronikus dobokkal felszerelkezett zenekar kiemelkedése a mezőnyből nem véletlen: hazai, majd nemzetközi népszerűségük és sikerük titka, hogy markáns elemekből remekül felépített zenéjük és megjelenésük kerek, ütős csomagot alkot, egy olyan névvel felcímkézve, amely minden nyelven működik, könnyen megjegyezhető, jól hangzik, szabadon értelmezhető. Kezdettől kiemelt hangsúlyt fektettek a vizualitásra, a feltűnő, zavarba ejtő lemezborítóktól a paráztató low budget iparikamera-esztétikás klipeken át a sötét szemüveges, katonai ruhás színpadi viseletig, mellyel szándékosan kiélezték zenéjük militarista jellegét.  És ha már front, úgy fogták fel a koncertezést, mintha a csatatéren lennének, vagy kommandós bevetésen. „Gyilkoljuk le őket!” – zenei csapásmérő egységként ezzel a felkiáltással léptek színpadra, ahol utat engedtek saját felszabaduló indulataiknak is: rendszeresen előfordult, hogy a tagok egymásnak estek koncert közben, ha éppen erre ragadtatta őket a zenéjük.

A ’81 őszén megjelent bemutatkozó kislemezük b-oldalas dala, a Body To Body egyből kijelölte a Front 242 fő csapásirányát, melyen onnantól határozottan célra tartva masíroztak előre (időnként egy-egy kitérővel, Joy Division-ös, dallamos szintipopos, zajosan experimentális vagy más irányokba) egészen az évtized végéig. A találóan New Dance nevű kis független kiadónál 1982-ben kijött debütáló albumuk (Geography) feltette őket a térképre – bár a zenei sajtóban, főleg hazájukban tendenciózusan eltájolták őket. A fenyegető szintifutamokat, a menetelős ritmusokat, a katonai utalásokat/számcímeket, a kommandírozva előadott szövegeket, a military külsőt, a koncertek agresszív légkörét egyesek félreértették, vagy nem vették a lapot, és ez elég volt ahhoz, hogy lefasisztázzák a zenekart. Ez a lehető legtávolabb állt a valóságtól: a Front 242 saját bevallása szerint nem szélsőjobbos, hanem pont ellenkezőleg, balos nézeteket vallott (így ha valaminek, akkor már inkább szélsőbalos terroristáknak lehetett volna benézni őket). A Front 242 tulajdonléppen a D.A.F. szellemiségét ültette át saját erőteljes, kompakt művészi víziójába, mely, khm, lefegyverző módon reflektált a korszellemre: a mindent átható hidegháborús hangulatra, a kapitalizmus csúcsra járására, az élet szó szerinti és átvitt értelemben vett elgépiesedésére és uniformizáltságára. Aki minimálisan tud a sorok között olvasni, annak nyilvánvaló, hogy a szövegeikben előszeretettel használt háborús képek nem éltetik, hanem kárhoztatják a gyilkolás masinériáját. A neonáci-bélyeg ennek ellenére jó időre rajtuk ragadt, de szerencsére nem bizonyult annyira tartósnak, mint az, amelyet ők sütöttek magukra. “Electronic body music composed and produced on eight tracks by Front 242” – írták második albumuk (No Comment -1984)  borítójára, és ezzel végre nevet adtak a műfaj(uk)nak. Igaz, a kifejezés nem saját: nem más, mint Ralf Hütter jellemezte így a Kraftwerk zenéjét több interjúban a The Man-Machine album idején – hát nem ironikus, hogy olyanoktól ered a műfaj elnevezése, akiktől annak elődje igyekezett elhatárolódni? 

1984 egyúttal meghozta a külföldi áttörést a Front 242 számára: a belga zenekar lemezeit terjeszteni kezdte Amerikában a Wax Trax! Records, a Ministry otthona. Al Jourgensen, a Ministry vezére annyira rácuppant a belgákra, hogy meghívta őket előzenekarnak a következő amerikai turnéjára, sőt, néhányukkal még új formációt is alapított Revolting Cocks néven, egyértelműen az EBM bűvöletében. (De ugyanígy az addig inkább szintipopos Ministryt is az EBM felé fordította.) A harmadik Front 242-album (Official Version – 1987) aztán világszerte betalált (a legfontosabb belga független kiadó, a Play It Again Sam, [PIAS] terjesztésének köszönhetően); Európában már a Depeche Mode előzenekaraként turnéztak, és ahogy ívelt felfelé a pályájuk, úgy nőtt a nemzetközi EBM-színtér.

A csúcs

A Front 242 feltűnésével szinkronban akadt ugyan pár rokon zenekar itt-ott (mint az olasz Pankow), de komolyabb EBM-aktivitás 1985-86 táján mutatkozott először, elsősorban persze Belgiumban (à;GRUMH…, A Split-Second, Klinik, Signal Aout 42, The Weathermen), illetve Kanadában (Skinny Puppy és Front Line Assembly), de a brit Nitzer Ebb is ekkor ütött át a műfaj egyik himnuszává lett  Let Your Body Learnnel, és a szlovén Borghesia ugyancsak ebben az időszakban fordult ebbe az irányba. A következő években aztán tovább dagadt a második hullám: ekkor feküdtek rá az EMB-re komolyan a skandinávok (Cat Rapes Dog, Pouppée Fabrikk Svédországban, a Scapa Flow Norvégiában) és a németek (a Body Projectként indult And One, Thomas Lüdke egyszemélyes projektjei). A korabeli germán színtér azért is fontos, mert a hangzás áramvonalasításával, a durva részeinek lekerekítésével – magyarán egy fokkal fogyaszthatóbb, táncolhatóbb formában –  bevitték az EBM-et a klubokba. A később Talla 2XLC néven elhíresült Andreas Tomalla zenekarai (Bigod20, Robotiko Rejekto és kiadói (Techno Drome International, Zoth Ommog) révén kulcsszerepet játszott ebben a folyamatban – gyakorlatilag a német techno létrejöttében. (Fun fact, hogy a Tallával egy brancsba tartozó, OFF-fal feltűnt, később a Snap!-pel világsikert arató Michael Münzig-Luca Anzelotti páros is kipróbálta az EBM-et) Ezzel párhuzamosan Belgiumban egy másik új táncos hangzás fejlődött ki az EBM acid house-osított leágazásaként: megszületett a new beat, az európai techno/rave/hardcore dekadens előfutára. (Nem meglepő, hogy az angol születésű, Belgiumban felnőtt CJ Bolland hatalmas EBM fan volt.)

Miközben a trend diktálójaként világszerte húzta felfelé az EBM ismertségét és népszerűségét, a Front 242 elérte saját pályájának tetőpontját a ’88 végén kiadott Front By Front albummal. Ezen a lemezen szerepel a máig legtöbbek által ismert daluk, a Headhunter, melynek Anton Corbijn rendezte bizarr klipjét sűrűn játszotta az MTV, így kvázi popsláger lett. (A legendárium szerint a videó fő motívuma azért a tojás, mert a holland vizuál-fenegyerek „egghunter”-nek hallotta a szám címét a telefonban.) A Headhunter nyilván rengeteg új hívet szerzett a zenekarnak és a műfajnak, de a hardcore tábornak sem okozott csalódást: a Front 242 legegységesebb, legkoncentráltabb anyaga, vegytiszta EMB, a műfaj definitív pillanata, kismillió utánzó hivatkozási pontja. A kreatív csúcsot viszont törvényszerűen lejtmenet követte a 90-es évek elején. Ha egy mainstream sikert megtapasztaló underground zenekar a hype-ot meglovagolni vágyó major kiadóhoz szerződik (jelen esetben a Sonyhoz), az általában a vég kezdete, a Front 242-t ráadásul egyre jobban feszítették a belső zenei ellentétek. Ennek eredményeként a korszakváltás irányvesztésbe torkollt; előbb egy dallamosabb, szintipop felé húzó nagylemezzel álltak elő ’91-ben, a ’93-as albumkettős viszont már breakbeateken zakatoló gitárnyűvős indusztriál – nem meglepő, hogy a nagy rajongó Liam Howlett két Prodigy-remixet is készített belga kedvencei Religion című dalából. (Néhány évvel később, a dalaikat újraértelmező Re:Boot turnén egyértelműen a munkáságukból lelkesen merítő Prodigy volt a zenekar egyik fő zenei támpontja.)  A ’93-ra minden téren széthullott Front 242 közel húsz éve adott ki lemezt utoljára (Pulse – 2003), a hatásukon keresztül azonban azóta is folyamatosan jelen vannak az elektronikus tánczenében, az EBM műfaját pedig sokan a mai napig velük azonosítják.

Hatások és utóélet

A nyolcvanas-kilencvenes évtized fordulójára az EBM masszív globális szubkultúrává fejlődött (a Front 242-t sok tekintetben majmoló rajongókat a gyári futószalagok mellett dolgozók után rivetheadnek nevezték), és mindenhová begyűrűzött, Braziliától (Simbolo) Japánon át (Soft Ballet) Magyarországig (Escalator).  Ezzel párhuzamosan az EBM  – közvetlenül vagy a new beat áttételével – hatott az európai és amerikai techno akkortájt formálódó keményebb válfajaira (az megvan, hogy Jeff Millsnek is volt EBM-mel kacérkodó projektje?), azokon keresztül pedig bekerült a brit rave, a német hard trance és a holland gabber/hardcore zenei DNS-ébe. De mint minden felkapott zsáner, az EBM is gyorsan kipörgött, és miközben egyre sablonosabbá vált, kezdett összeolvadni más stílusokkal hangzásokkal; így jött létre a durvább, nyersebb, ugyanakkor komplexebb electro-industrial, a gótikus, síron túli dark electro (amelyből később kinőtt a dallamosabb pop- és tánczenei hangzásokból merítő futurepop) vagy a hardcore/extrém tánczenék elemeire építő aggrotech/hellektro (az olyan későbbi extrém vadhajtásoktól, mint a terror EBM, gore EBM inkább tekintsünk el). De természetesen ott a nyoma a metállal,/alternatív rockkal dúsított industrial-elhajlásokban is – a Nine Inch Nails bemutatkozó albumán egyértelműen tetten érhető az EBM hatása, akárcsak a német-amerikai KMFDM korai lemezein.

Az EBM mint önálló műfaj a kilencvenes évek közepére gyakorlatilag megszűnt, a feltámadására/feltámasztására azonban nem kellett sokat várni. A 90-es/00-ás évek fordulóján belga, svéd és német zenekarok élesztették újra a klasszikus EMB-et (Ionic Vision, Tyske Ludder, Dupont, Proceed), és ez a retro-hullám azóta is tart, az elmúlt két évtized alatt világméretűvé dagasztva az oldschool hangzásnak friss lendületet adó színteret (AD:Key, Klack Mecaník Fabrík, My Love Kills, Sequenz-E, Spetsnaz, Zweite Jugend). Itthon Bari Máriusz Planetdamage projektje képviseli ezt a vonalat a legnívósabban. 

Az EBM rebootjával egy időben, a rövidéletű electroclash mozgalom révén a (fashionista) partizók is felfedezték a műfajt. A Berlin-New York tengelyen kirobbantott, szórakoztatóan kaotikus és magát gyorsan felbomlasztó electroclash-forradalom a partikultúra zenei sznobériája és az elektronikus tánczene konformizmusa ellenében azt hirdette, hogy táncolj olyan zenékre, amikről még nem hallottál, és amik nem valók a „rendes” klubokba. Így vették elő az electroclash dj-k az EBM-et, olyan régebbi kult-irányzatokkal együtt, mint az italo-disco és a 80-as évek szintis wave-zenéi. Meglepő módon ezen a színtéren a franciák voltak azok, akik a saját zenéjükbe is beépítették az EBM elemeit: David Carretta, The Hacker és Terence Fixmer rakták le (az electroclash-névadó német DJ Hell International Deejay Gigolo kiadójának hathatós támogatásával) a tech-electro vagy electro-techno crossover-irányzat alapjait – sőt, utóbbi a Nitzer Ebb-fontember Douglas McCarthyval közös projektet is visz már két évtizede.

Ugorjunk is itt akkor két évtizedet napjainkig, amikor éppen egy új generáció szédül bele az EBM világába, nagy valószínűséggel épp a fent említett és ma is aktív tech-electro veteránok, vagy épp az New York-i indusztriál techno nagy öregjeinek, mint The Horrorist és Adam X zenéjén keresztül. A jelen technójában, főként az industrial/hard szegmensében hemzsegnek az EBM-friendly fiatal dj-k, producerek: Aga Wilk, Ancient Methods. Borusiade, Black Light Odyssey, Broken English Club, Identified Patient, I Hate Models, Job Sifre, Konkurs, Kris Baha, Nite Fleit, Phase Fatale, Randolph & Mortimer, SDH, Silent Servant, VTSS – és ezek csak a húzónevek. Mellettük az elmúlt néhány évben egyre több régi motoros ül fel a trendre (lásd a breakcore-ból indult Curses és Cardopusher, vagy az ezerarcú Dollkraut legutóbbi kiadványait), továbbá érdekes mellékágként egyre muszklisodik az EBM-mel edzett technót italóval megvadító iskola (Pablo Bozzi, Franz Scala, Kendal) – és minden bizonnyal a jövőben további őrült mutációk születnek majd. Hazai részről a Dalmata Daniel kiadó, illetve remek – nem mellesleg The Hacker Zone labelén kijött – tavalyi kétrészes EP-jével CT Kidobó csatlakozott be a nemzetközi áramlatba, mely már a budapesti partikínálatba is beszivárgott a Hardboiled csapatával és körével (Man+Machine, DJ Syncbutton, Ruenge).

Ha nagyon akarjuk, erre a néhány éve futó trendre ráhúzhatjuk a Techno Body Music elnevezést, mellyel a berlini Schwefelgelb duó jellemzi magát. De hoppá, az EBM-történelem ismétli önmagát, mert ez is egy nyúlás, méghozzá a 2006-os This Is… Techno Body Music Vol. 1 válogatás címéről, amely a Front 242 ismert daláról elnevezett Masterhit Recordingsnál jelent meg – és ezzel a kör bezárult.

A Az új kedvenc régizenéd 7. – EBM bejegyzés először Primate.hu-én jelent meg.

Primate.hu