Egy örökké csodás nap, avagy egy klasszikus trance-pop sláger születésehifinyuszi

Harminc éve berobbant a slágerlistákra, és azóta sem vesztett a varázsából az Opus III It’s A Fine Day című dala – tökéletes chill-rave az idilli nyugalom és az eufórikus pörgés között félúton. 

1992-re a brit rave-színtér a csúcsra járt; tömegjelenséggé dagadt és betáncolt a mainstream popkultúrába. ezzel együtt polarizálódott. Az egyik oldalon egymást érték az üzleti vállalkozásként égbolttető alá hozott masszív, többezres szabadtéri rave-ek, a másik oldalon ott zsezsegtek a szűk közönségnek lelkesedésből szervezett partik és az antikapitalista, nonkonformista freetekno-mozgalom illegál bulijai. Eközben zeneileg is szanaszét szakadt a peace, love, unity jelmondatát egyre kevésbé tartó tábor: a slágerlistákat sikerrel meghódító rádióbaráttá szelidített „rave” zenék (akár breakbeat hardcore, akár house vagy trance) ellenében megerősödtek a sötétebb, keményebb anti-cheese hangzások, illetve nekilódultak új irányzatok, mint a progressive house. A rave-színtér elérte életciklusa végét, amikor belülről bomlásnak indult, kívülről pedig rámartak a hiénák.

Az egyik ilyen hiéna a 80-as évek első számú angol slágergyárának, a Kylie Minogue-ot, Rick Astleyt, Jason Donovant és társaikat a világra szabadító Stock, Aitken & Waterman műveknek dörzsölt vezetője, Peter Waterman. A már akkor is veteránnak számító, a zeneipart kívül-belül ismerő Waterman mindig sikerrel szagolta ki és csomagolta tömegesen eladható kommersszé butított formába a tánczenei trendeket, a 70-es évek soul/funk revivaljétől a diszkón át a 80-as évek első felében dívó hi-nrg-ig, így nem meglepő, hogy a 80-as, 90-es évek fordulójának acid house/rave-hullámát is meglovagolta (olyan borzalmakkal, mint a róla elnevezett kiadójánál, a PWL-nél fröccsöntött The Reynolds Girls és Ultracynic, hogy a Baker Street-feldolgozással taroló Undercoverről ne is beszéljünk), illetve a kontinentális eurodance (2Unlimited, Cappella és a többi) szigetországi importjában is vitte a prímet. Waterman egyik legbriliánsabb marketingfogása  a ’88-’92 között futó The Hitman & Her éjszakai tévéműsora volt, amelyet angol diszkókból közvetítettek, és persze zömében a saját kiadójának előadói szerepeltek benne. A rave-közönségnek nyilván ciki és idejétmúlt volt az egész, de  a Club Rotation-jellegű műsorokat  megelőlegező formátum  egy országos tévécsatornán abszolút forradalminak és egyedülállónak számított. Egy vitathatatlanul jó húzása azért volt ennek az erősen vitatható zenei ízlésű (de a bizniszben megkérdőjelezhetetlenül zseniális) vén rókának: a maga nemében ugyancsak kivételes Opus III formáció szerződtetése.

A kiadói háttér alapján is nyilvánvaló, hogy az Opus III nem volt underground, ahogy a hangzásvilága nem illett bele a tipikus ’92-es rave-főáramba (a PWL ehhez legközelebb a Family Foundation amúgy bomba Express Yourselfjével jutott) – egyedi hibridstílusú,, korát megelőző zenei képződménynek tekinthető. A magját három zenész-producer, Ian Munro, Kevin Dodds és Nigel Walton jelentette, akik a 80-as évek végén indították el közös projektjüket A.S.K. néven. Kellemes, finoman dzesszes-soulos-popos balearic house-ban utaztak,’88-’92 között három kislemezük jött ki az MCA kiadónál. Bár sok hasonló formáció futott akkoriban Angliában, a nagykiadós háttér és a jól kidolgozott, organikus hangzásuk révén még akármi is lehetett volna belőlük – aztán egy véletlen találkozás üstökös-pályára állította a karrierjüket. 1990 őszén Kevin Dodds épp egy erdőben gyűjtött madárhangokat, amikor meglátott egy ravert, aki a közelben zajló Spiral Tribe buliból tévedt arra, és annyira elbűvölte a fiatal lány, hogy felkérte, legyen a táncosuk a fellépéseken. Ez a fiatal lány Kirsty Hawkshaw volt, akiről rövidesen kiderült, nemcsak a mozgása, az énekhangja is lenyűgöző; olyan kincs, akire érdemes egy teljes produkciót építeni.

Kirsty Hawkshaw valóban már akkor különleges jelenségnek számított a rave-eken, de a széles közönség csak később szembesült vele, és azzal, hogy korántsem a semmiből tévedt a zene rengetegébe, hogy az eredettörténetnél maradjunk. Az édesapja ugyanis Nagy-Britannia egyik legendás könnyűzenei háttérfigurája, Alan Hawkshaw volt. A 2021 októberében, 84 évesen elhunyt Hawkshaw elképesztően hosszú és termékeny pályája során végig a reflektorfény árnyékában vagy a színfalak mögött dolgozott zeneszerzőként, zenészként, zenei rendező-hangszerelőként, a nevét mégis ismerte az egész ország; tucatnyi népszerű tévéműsor szignálját, zenei aláfestését jegyzi. Emellett iszonyú mennyiségű egyéb alkalmazott zenét komponált, de session zenészi ténykedése is rendkívül gazdag és szerteágazó; zongorista-billentyűsként játszott a Shadows együttessel, kísérte David Bowie-t, közreműködött Serge Gainsbourg és Daniel Vangard (Thomas Bangalter apja) lemezein, a diszkókorszakban dolgozott Donna Summerrel és Cerrone-nal, majd bedolgozott egy csomó hi-nrg dalba, közben sorra jelentette meg háttér- és kísérőzenei albumait. Mindezeken felül ő bűvöli a Hammond orgonát abban a számban, amelyből a hiphop és az elektronikus zene egyik legtöbbet hangmintázott dob breakje származik… volt tehát honnan örökölni a lányának a zenei vénát.

Kirsty ugyan ki sem kerülhette az otthoni zenei befolyást (az apjának a szobája fölött volt a házi stúdiója, ahonnan minden hang átszűrődött), és már korán megmutatkozott a tehetsége is (gyerekkora óta zongorázik és saját dalokat ír, az énekhangját a tanára romlatlannak nevezte és igyekezett úgy megőrizni), viszonylag későn lépett a zenei pályára, akkor viszont egyből a csúcsára. Hogy az Opus III milyen úton-módon kötött ki Pete Waterman kiadójánál, nem találni nyomát, de az biztos, hogy a PWL nagyot nyert vele, a többi kiadónál pedig hitetlenkedve csóválták a fejüket; bármelyik másik akkori tánczenei label örült volna egy ilyen formációnak, és jobban is passzolt volna a katalógusukba – de ettől az anomáliától csak érdekesebb a történet. Az Opus III bemutatkozó dala 1992 februárjában jelent meg, és egészen az 5. helyig jutott a brit kislemezlistán, illetve vezette a Billboard dance chartját. Azóta besorolt a műfaj örök klasszikusai közé, sőt, beégett a kollektív zenei tudatba; mindenki hallotta, akkor is, ha nem tud róla – az elmúlt 30 évben kismillió remix és feldolgozás született belőle. 

Ami azért ironikus, mert a legrádióbarátabb angol rave-számok csoportjába besoroló – It’s A Fine Day maga is feldolgozás. A dal eredetijét Edward Barton szerezte, aki a 80-as évektől ismert alakja a manchesteri zenész-művész közegnek, elsősorban – az indie gitárzene-elektronikus zene tengely mentén a legkülönfélébb stílusokban alkotó – dalszerző-előadóként, de foglalkozott költészettel, képzőművészettel és videóklip-rendezéssel is. Első és máig legnagyobb sikerét 1983-ban érte el egy saját verséből írt, az akkori barátnője által énekelt, zenei kíséret nélküli – pontosabban mindössze madárcsicsergéssel aláfestett – dallal; annak ellenére, hogy acappella felvétel, az It’s A Fine Day felkúszott a brit lista 5. helyéig (micsoda egybeesés!) A projekt sikerén felbuzdulva Barton a későbbiekben több hasonló, kizárólag énekhangokra épülő lemezt is kiadott kifejezetten azzal a céllal, hogy samplingként hasznosítsák őket (többek közt Norman Cook és a Lost Witness élt a lehetőséggel). 

Amikor az It’s A Fine Day kiadója úgy döntött, újra megjelenteti a kultikus dalt, készíttetett hozzá egy proto-jungle remixet a szintén manchesteri A Guy Called Geralddal – és teljesen véletlenül sikerült az Opus III verziójával szinte egy időben kijönni vele. Az eredeti It’s A Fine Day hatásossága abban rejlik, hogy zene nélkül képes erőteljes atmoszférát teremteni, a szöveg és az előadásmód ráadásul némileg ambivalens hatást kelt; alapvetően nyugalmat áraszt, mégis kiérezhető belőle némi szomorúság és feszültség. Érdekes módon a két ’92-es változat két ellentétes érzelmi síkon mozog: a hivatalos remix paráztat, míg az Opus III dala – mely az eredetiből csak az első strófát és a lalalázós refrént vette át – üdvözült harmóniát sugároz. Kirsty Hawkshaw éteri hangja úgy szól, akár egy erdei tünde éneke, mely ellazít és rabul ejt, olyan idillbe ringat, amelyből soha nem akarunk kiszakadni. A zene ugyanígy ragadja magával a hallgatót a határozottan gördülő, de nem túl kemény breakbeatekkel és a csalogatóan trillázó-csiripelő, azonnal fülbe fészkelő szintifutamokkal; olyan, mintha egy elvarázsolt erdőben barangolnánk. Anélkül, hogy túldimenzionálnánk: nem igen akadt akkor, és azóta sem ehhez hasonló dance-sláger.

Az Opus III sikerében az x-faktor természetesen Kirsty Hawkshaw volt, aki angyalarcával, gyöngyökkel díszített kopaszra nyírt fejével és a testhez simuló kezeslábas + bakancs kombóval egyszerre volt bűbájos és meghökkentő – nem csoda, hogy imádta a média. Teljesen elvarázsolt figurája abszolút összhangban volt a zenével, és jól eladható imidzset adott a produkciónak, így ”a fiúk” őt tolták előtérbe. (Kezdetben ennek praktikus oka is volt, mert a még élő MCA-s szerződésük miatt nem adhatták az arcukat az új formációhoz. Aztán ez így maradt, és később is csak a fellépéseken mutatkoztak ). A hirtelen jött népszerűség és ráfókuszáló figyelem viszont megviselte az énekesnőt,  aki saját bevallása szerint átverésnek érezte a helyzetet, fizikailag és pszichésen is nehezen bírta, hogy ő viszi a hátán a produkciót. Miközben a nyilvánosság előtt ő volt előtérben, egyre inkább úgy érezte, a stúdióban háttérbe szorul, a többiekkel szemben nem tud érvényesülni a zenei ötleteivel, a hangzásuk pedig kommersz irányba tolódik, így végül 1994-ben kilépett, és ezzel a formáció története is véget ért – Kirsty Hawkshawt nem lehetett pótolni.

Ugyan az It’s A Fine Day-jel azonosítják, az Opus III mégis bőven több one hit wondernél: fennállásuk alatt két albumot készítettek (Mind Fruit – 1992, Guru Mother – 1994), melyek ma relevánsabbak, mint a megjelenésük idején. A bemutatkozó lemezük balaeric hangzásokból, house-ból, dallamos trance-ből és ambientből kikevert, szintetikus és természetes (természeti környezetből vett) hangokat organikusan ötvöző, ezoterikus, ökotudatos szellemiségtől áthatott, mégis könnyen befogadható, minden téren bukolikus zenei világa nemcsak a kiadójuktól és az akkori rave-sztenderdektől ütött el, de nagyjából mindentől az elektronikus tánczenében – viszont a jelenlegi 90-es éveket recikláló trendekbe simán beleillik. Tény, hogy az It’s A Fine Day az Opus III legnagyobb, egyszer az életben pillanata, de hasonlóan slágeres az I Talk To The Wind (ami szintén feldolgozás, a prog rock-óriás King Crimsontól), vagy a második lemezről a When You Made The Mountain és a Hand In Hand. Ez a lemez valóban elmozdulás a popos trance irányába, annak viszont elsőosztályú (Paul Oakenfold le is nyúlta a hangzást a Grace projekthez), könnyen csúszhat a mai EDM-fejeknek is.

Az Opus III után Kirsty Hawkshaw pályája nemhogy megakadt volna, akkor kezdett csak szárnyalni igazán, a teljes kreatív szabadság birtokában gyakorlatilag minden területen bevetette magát az elmúlt közel harminc évben: zenét ír, producerkedik, kiadót visz. Készített több szólólemezt, kollaborációinak, énekesi közreműködéseinek se szeri, se száma, és bár a legtöbbek számára ő A trance-hang (BT-től a Deleriumon, a Hybriden és Tiëstón át a Way Out Westig), más műfajokban is otthon érzi magát downtempotól (Silent Poets), technóig (Swayzak), breakstől (Future Funk Squad) IDM-ig (Mark Pritchard), house-tól (Ian Pooley), drum’n’bassig (Seba). De ugyanígy a saját zenéjét sem szűkíti le elektronikára; diszkográfiájában találni folkot, dzsesszt, sőt, gyerekdalokat is. Ja, és a haját is visszanövesztette. És hogy mi történt az Opus III három alapítójával? Néhány további, arctalan közös projekt után a háttérből még visszább léptek, egészen a süllyesztőig.

Az Opus III-féle It’s A Fine Day az Orbital Halcyon című számában reinkarnálódott 1993-ban, Kirsty Hawkshaw még a klipjében is szerepel:

Naná, hogy legnagyobb sikerét az énekesnő is újra elővette, a 2002-es update-hez James Holden is készített remixet:

Ez pedig minden idők legsúlyosabb feldolgozása az It’s A Fine Dayből 1992-ből, kantoni nyelven, a hongkongi Yolinda Yan előadásában:

Fotók: https://www.facebook.com/OpusIIIofficial/

 

A Egy örökké csodás nap, avagy egy klasszikus trance-pop sláger születése bejegyzés először Primate.hu-én jelent meg.

Primate.hu